Kadykchan első ránézésre Pripjaty ikertestvére, bár gyors elnéptelenedéséhez egészen más okok vezettek. Az egykor virágzó bányaváros végzete nem katasztrófa lett, nincs káros háttérsugárzás, így akár még napjainkban is bontogathatná szirmait. Mégsem.
Kadykchan a zord körülmények miatt sosem tudott metropolisszá növekedni, de az egykori 10.000 főt meghaladó lakosság szibériai viszonylatban tekintélyesnek volt mondható. Nevének jelentése a őslakosok nyelvén 'Szurdok' más források szerint 'Halál-völgy'. Ez utóbbi - nem túl derűs - elnevezés annak köszönhető, hogy a környező föld alatti tavak időnként elöntötték a völgyet, ráadásul ehhez egy átok is párosult, ami a völgy levegőjének magas szén-dioxid tartalmát okozza.
Az alapköveket az 1930-as években gulág foglyok tették le, s megkezdődött a szénkitermelés. A 'lakosság' gyarapodására fejlesztőleg hatott egy 1943-ban hozott törvény, melynek értelmében a hadifoglyokat 15-20 évre kényszermunkára ítélhették. Számomra különös, de a Gulág intézményének 1960-as megszűnése után sokan a városban maradtak, és folytatták a munkát a szénbánya 400méteres mélységében. 1970-ben Kadykchan lakossága 3378 fő volt, 1986-ra lélekszáma megháromszorozódott. Ám a fellendülés nem tartott sokáig, a Szovjetunió felbomlása után egy évvel már alig ezren éltek csupán a városban. A kegyelemdöfést egy 1996-os, 6 halálos áldozattal járó bányarobbanás adta meg. A bányákat végleg bezárták és a kormány elrendelte a kitelepítést, ami egyik napról a másikra meg is történt. Ez az oka annak a kísérteties hasonlóságnak, ami a szellemvárost Pripjtyra emlékezteti. Az otthonukat elhagyó emberek után maradt használati tárgyak, dohányzóasztalon maradt könyvek, a képek, amik még mindig a falon lógnak, mind-mind félbehagyott életekről mesélnek.
2007-ben még 227-en kitartottak a városban, de 2010-re ők is feladták. Mára egy öregember maradt csupán a Halál völgyében, aki két kutyájával várja sorsának beteljesülését.
fotó: Sergej Dolya
