Címkék

Feedek

postapoc.net

Postnomad 2018.04.11. 12:30

Az apokalipszis lírája

Címkék: book apocalypse artwork

A magyar költészet napja alkalmából három apokaliptikus hangulatú alkotásra esett a választásunk. Georg Heym ugyan német származású, de a verse megkerülhetetlen, fogadjátok szeretettel. 

apoclira01.jpg

GEORG HEYM
De egyszer csak hatalmas halál jön

De egyszer csak hatalmas halál jön, az erdők zúgnak, mint tűztengerek
És odaadnak minden levelet: Vakon lebegnek s elvesznek a földön.

Állatok hideg odúkban kiáltanak, a hollók felszállnak az esti pírba
S hirtelen kiszáradnak az ágak.

Hajósok siklanak bizonytalanba, a szürke folyón húznak nagy uszályok
Fakó, ferde sötétségbe tartva,

Városon át, mely sírként kongva széthull, és üres híd borús zajában az éjbe,
Végtelen pusztán, mit tél szele elfújt.

Rövid a fény s vihar takarja. Egyre csikorog a mord szélkakas a szélbe
S rozsdásan fúródik a fellegekbe.

El kell hullnia most sok betegnek, kik félve szökdelnek üres szobákban
S kiket a magas falak betemetnek.

A távol keresi: hol a madárraj? És az út mentén állnak jeges magányban
Kis istenszobrok a téli határban.

Koldusok óbégatnak az ország útjain szerte kinyitott tenyérrel
S vörös szemüregüket mutogatják.

Vékony ruhában lehullanak a méhek az elfakult légből a dérbe holtan.
A kasba vissza ők már sose térnek.

Barna száron csak lógnak reggelente a virágok, illattalan csokorban,
és szélben sodródnak porba hemperegve.

Uszályok, mik átalusszák az évet, ernyedt zászlóik lógnak gyengeségbe,
Lassan mind téli kikötőbe térnek.

De az emberek, kiket elfelednek, a tél szétszórja kopár messzeségbe
S a földön csak pelyva mind a szélnek.

Még egyszer kilépünk a napsugárba rejtett lépcsőn az aranyfényű parkból,
Hol ezüst szél tépáz lombkoronákat.

És a szárazajkú kútnál figyelve megállunk, és fénylő csendbe nézünk,
Barna levélen vékony erezetre.

 

apoclira02.jpg

DSIDA JENŐ
Apokalipszis

Amerre én megyek, lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok, a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek, nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd, elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat, templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog, keringő, szédült zuhanás van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött két kitárt kart mereszt egy hívogató,
fekete, borzalmas kereszt.

 

apoclira03.jpg

BABITS MIHÁLY
Új esztendő

Idegeimen apokaliptikus zene tombol, bábeli gyermekágy a világ,
véres lében remeg és csikorog - ó jaj! ki a kínokban vajúdó?
Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki e kínok apokalipszisében,
e véres ágy vonaglásában, rángunk és futkosunk patkánymódra,
óriás talpak alatt, jaj! véres és vértelen kaszák villódznak a tetemszagú légben,
és torkon lehel a ragály csontpalotákból idegen zene szól viharok paradicsoma kibomlik.

Mit szólsz ég és föld? Mit rántasz, iszonyú új esztendőkbe, ég?
A föld hallgat és zordan karikáz sötét telében,
de egyszer ébrednie kell, és akkor mit mond majd változatlan szép tavaszával,
mit mond feldúlt erdeivel, mit mond eleven erőivel, mit mond rettenetes
ugarain kisarjadó vadvirágok ezer beszédes szemeivel
- Ember, te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett játékodból a réten ocsúdva,
hogy fogsz a vadvirágok szemeibe nézni?

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://postmode.blog.hu/api/trackback/id/tr5513825838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tomhardynészonja 2018.04.16. 09:23:59

Szomorú-szép-megrázó. Tökéletesen illik a bloghoz.