Valahol a pusztaság közepén, egy roncstemető mellett áll Greg Lauren bárja. Kopott falai között kiszolgált asztalok és jobb napokat látott terítékek várják a vendégeket. Senkit sem zavarnak a csorba csészék, lepattogzott zománcú bádogbögrék. Nem számít, hogy a ruhák felett is rég eljárt az idő. Az idő egyáltalán nem számít ezen a helyen. Mert itt mindenki boldog. Nem tudni hogyan hullt darabjaira a világ, de talán nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy átéld a pillanatot. Ha erre nem vagy képes, az örökkévalósággal sem mész majd semmire.

Greg Lauren egy különös bár mindennapjaiba enged bepillantást, miközben jelenetről jelenetre bontakozik ki előttünk egy valaha volt szerelem emléke. Mindez olyan környezetben, ami már önmagában is megért volna egy rövidfilmet. Nem véletlenül, hiszen a visszaemlékezés minden apró részletének jelentősége van: a megkopott környezet nagyon erős hangulatot áraszt, így az alig tíz perces film végére úgy érezzük, története és múltja van minden elhasznált tárgynak és rongyosra hordott ruhadarabnak. Az egyszerre szép és lehangoló, szomorú és vidám képek egybemosódása feledteti velünk, hogy voltaképpen egy divatbemutató nézői vagyunk, és pont ebben áll számomra a FALL zsenialitása.

A ruhák a hagyományos divatfilmek öncélú magamutogatása nélkül kerülnek bemutatásra. 'Festő vagyok, aki aztán valahogy megtanult varrni' - állítja magáról Greg. Én személy szerint örülök, hogy az ecset mellé tűt és cérnát is tett a túlélő csomagjába. A kollekció elegáns, bár viharvert darabjai egykori szépségüktől megfosztva, lerongyolódva őrzik méltóságukat. A bártulajdonost megformáló Marc Forster otthonosan mozog ebben a világban - úgy látszik a World War Z rendezőjeként képtelen elszakadni a posztapokaliptikus romantikától. A szerelmét alakító Sarah McNeilly neve a divatvilágból lehet ismerős, vagy a Shoot'er című rövidfilmből.