Az egész világ romokban hever. Az emberiség csaknem teljesen kipusztult. A félig lerombolt városokat a sugárzás alkalmatlanná tette az életre. Határaikon túl pedig a szóbeszéd szerint végtelen, felperzselt pusztaságok és mutáns fákkal-növényekkel teli erdőrengetegek kezdődnek. De hogy mi lehet ott, azt senki nem tudja biztosan.

A civilizáció a végét járja. Az ember egykori nagyságának emlékét mesék és legendák növik be. Több mint húsz év telt el attól a naptól, hogy az utolsó repülőgép felszállt a földről. A rozsdaette vasúti sínek nem vezetnek sehová. Az évszázad torzóban maradt építkezései romhalmazokká lettek. Az éter üres, a rádiósok, akik milliomodszor is ráállnak azokra a hullámhosszokra, amelyeken valaha New Yorkot, Párizst, Tokiót és Buenos Airest fogták, most csüggesztő süvöltést hallanak.

Mindössze húsz év telt el azóta, hogy AZ megtörtént, s a Földnek nem az ember az ura. A sugárzás szülte teremtmények nála sokkal jobban alkalmazkodtak az új világhoz. Az emberek kora véget ért. Nagyon kevesen vannak azok, akik nem akarnak ebbe beletörődni - néhány tízezren csupán. Nem tudják, hogy megmenekültek-e mások is, vagy ők az utolsó emberek a bolygón. A moszkvai metróban élnek, - a valaha épített legnagyobb atombombabiztos óvóhelyen. Az emberiség utolsó menedékén.

Valamennyien a metróban voltak AZON a napon, és ez mentette meg az életüket. A hermetikus kapuk megvédik őket a sugárzástól és a felszín szörnyetegeitől, elhasználódott szűrők tisztítják a vizüket és a levegőjüket. Mesterembereik építette generátorok termelik az áramot, a föld alatti farmokon gombát termesztenek és disznókat nevelnek.

A központi kormányzás rendszere már rég összeomlott, és az állomások törpeállamokként működnek. Az ott élő emberek, eszmék, vallások vagy egyszerűen csak vízszűrők mentén szerveződnek közösségekbe. Ebben a világban a holnap nem létezik. Nincs benne hely álmoknak, terveknek, reményeknek. Az érzések helyett az ösztönök lépnek, amelyek közül a legfőbb a túlélés ösztöne. Túlélni bármi áron.