A lány óvatosan kilazította a vitorlavászon szíjat, amely átfogta apja rettenetesen felduzzadt állát, és levette a sisakot. Ujjaival beletúrt lucskosra izzadt hajába, megemelte a gumit, lehúzta és eldobta a gázálarcot, mely összetöpörödött, halálszürke skalpra hasonlított. Apja mellkasa erőlködve zihált, ujjai a gránitpadlót kaparták, színtelen szeme pislogás nélkül meredt rá.

Minden újabb útja egyre többet vett ki belőle, és a csekély zsákmány, amivel visszatért, nem adhatta vissza elégetett erejét. Ezek a felmenetelek nem napokat, hanem heteket, hónapokat emésztettek fel az életéből. Kényszerű pazarlás volt: ha nem lesz mit eladniuk, annyit tehetnek csupán, hogy megeszik saját szelídített patkányukat, aztán fejbe lövik magukat.

Szása szerette volna  felváltani az apját. Annyiszor kérte már tőle a gázálarcot, hogy ő menjen fel helyette, de apja hajthatatlan volt. Valószínűleg tudta, hogy a tönkrement, rég eltömődött szűrőjű gázálarcnak alig van több értelme, mint egy akármilyen talizmánnak. De a lánynak ezt sohasem ismerte be. Hazudta, hogy meg tudja tisztítani a szűrőket, hazudta, hogy jól érzi magát még egyórányi séta után is, hazudta, hogy egyszerűen egyedül akar menni, mert félt, hogy a lány meglátja, amikor vért hány.

fotó: silvermercury