'Igen, a világnak vége. Még mindig itt van, de... vége.
Sivár és csöndes, és mindig olyan szag van, mintha a szélirányban fél mérfölddel odébb autógumit égetnének. Nincsenek se gépek, se emberi hangok, se zene. A mozivásznak kirojtosodtak és foszladoznak, mint a viseletes ingek. Végtelen kocsi-, teherautó- és mikrobuszsor vesztegel az úton, rohadt csontvázrakományát rejtegetve. Az otthonok világszerte összedőlnek, beomlanak; a zongorák, kanapék és mikrosütők átszakítják a födémet, így előkerülnek a padlódeszkák alá dugott bankjegyek és szerelmeslevelek. A legtöbb étel és gyógyszer szavatossága lejárt. A külvilágot feláztatta az eső, és szétzilálta a villámlás. A tüzek persze még élnek, az időjárás szélsőségekbe hajlik.

A kertvárosi utcák, mint az is, ahol én nőttem fel, eltűnnek a hatalmasra nőtt, burjánzó, elvadult növényzetben; indák szövik be az utakat, amelyeken már nem hajtanak Camarók. A teniszütők hang nélkül húrozódnak le a sötét, száraz szekrényekben. Tízmillió kép esik le tízmillió falról; a közlekedési táblák felhólyagosodnak és rozsdásodnak. Falkákban csatangolnak az éhes kutyák.

A Földet bejárva látná az ember, amint az évezredes pompa és technológia mind álomba merül. A katedrálisok éppoly készségesen pusztulnak, mint a bankok; az autógyártósorok éppúgy, mint a szupermarketek. Kivilágítatlan, elsüllyedt tengeralattjárók araszolnak az óceán fenekére, hogy a következő évmilliárdot üledékgyűjtéssel töltsék. A városokban a hó eltakarítatlanul áll; némák a zenegépek; a táblákat sosem törlik le többé. A számítógépes adatbázisok parlagon hevernek, miközben az alumíniumtornyokból hosszú, vékony szőrökként özönlenek kifelé az elektromos vezetékek.'

Ezzel a nem túl reményteli életképpel indítja könyvét Douglas Coupland kanadai író. A történet egy baráti társaságról szól, akiknek életét az 1979-es tinédzserkoruktól kísérjük végig két évtizeden keresztül a világ összeomlásáig. A hétköznapi veszteségek, örömök, a felnőttévállás előtti időhúzás, majd a munka és semmittevés hátterében ott lapul mindannyiuk számára a vég sötét jóslata, amit nem tudnak/nem akarnak komolyan venni, ellene tenni pedig számukra lehetetlen. Aztán egy napon a jóslat beteljesül...

A könyv egyik furcsasága, hogy a harmadik rész elhagyásával nem vesztünk különösebben semmit. A civilizáció összeomlása utáni rész a lesújtó hangulatot leszámítva semmi érdekeset nem tartogat, 100 oldal felszínes és minden konkrétumot nélkülöző moralizálásától mentesülünk, ha félbetépett példány akad a kezünkbe. Ajánlani csak a disztópia szerelmeseinek tudom, akik kellően beletörődöttek már a kritika megfogalmazásához.