Egyre több és több információ van,
és egyre kevesebb jelentés
Jean Baudrillard
(...) Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a társadalomban cirkuláló információk mennyisége. Egyszerűen sokkal több információval találkozunk, mint azelőtt valaha is. A televízió már több mint 30 éve elterjedt Nagy-Britanniában, (a cikk megírásakor 1997-et írtak! - postmode) ma azonban a műsorokat már 24 órán keresztül közvetítik, és az emberek nézhetik a televíziót reggeltől kezdve másnap hajnalig. Egyetlen, közvetítési szünetekkel működő csatornától mára már négy műsorközlő csatornáig jutottunk el (és hamarosan beindul egy ötödik is). És ezenkívül már rendelkezésünkre állnak a videotechnológiák, a kábeles és műholdas csatornák, sőt az olyan számítógépes információs csatornák is, mint például a teletext. Ma helyi, országos és nemzetközi szinten egyaránt sokkal több rádióműsort készítenek, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt. Továbbá a rádiók már nemcsak a nappali szobákban működnek, hanem mindenütt, az autókban, az irodákban és - a walkman megjelenése óta - valóban mindenütt.
Reality by Eran Fowler
A filmek hosszú ideig fontos részét alkották az emberek információs környezetének, ám ma a mozik tényleges látogatottsága lényegesen csökkent. Maguk a filmek viszont ma sokkal jobban elterjedtek, mint valaha: a mozik mellett sugározzák őket a televíziós csatornák, hozzájuk juthatunk a videokölcsönzőkből, és olcsón megvásárolhatók az áruházláncok polcairól.
Ha bármelyik utcán végigsétálunk, szinte lehetetlen nem észrevenni a különféle hirdetéseket, a plakátokat és az üzletek kirakatait. Ezenkívül a rádió, a magnetofonkazetták és kompaktlemezek egyre több és több zenét, költészetet, drámát, humort és oktatási anyagot közvetítenek a nagyközönséghez. Az újságok szintén mindenütt elérhetők, és jó néhány új kiadvány kerül a postaládánkba. Naponta kapjuk a nem kívánt, reklámtartalmú üzeneteket...
Mindez azt a tényt bizonyítja, hogy médiával terhelt társadalomban élünk, ám világunkba az információs jegyek még mélyebbre behatoltak, mint amennyire azt a médiarendszerek rövid felsorolása jelezheti. Az ilyenfajta számbavétel azt mutatja, hogy új médiumok vesznek körül bennünket, olyan üzenetekkel elárasztva mindnyájunkat, amelyekre tetszésünk szerint válaszolhatunk vagy nem válaszolhatunk. Valójában azonban az információs környezet még ennél is sokkal intimebbé, még inkább részünkké vált. Gondoljunk csak például a telefonra, amely ma az emberek túlnyomó többségének rendelkezésére áll. Teljes mértékben nélkülözhetetlen mindennapi életünk megszervezéséhez. Ilyen információs technológiák nélkül csak a legnagyobb nehézségek árán tudnánk élni (bár a kommunikációs berendezéseket nélkülöző kisebbségnek még ma is ez a sorsa). Vegyük figyelembe továbbá, hogy gyakorlatilag minden családban van legalább egy fényképezőgép, amelyet a fontos események (házasságok, születésnapok, ünnepek) megörökítésére használnak. Egyre többünknek van videokamerája is, amellyel mindezeket még kézzelfoghatóbban tudjuk rögzíteni.
Lépjünk be ma bármelyik otthonba, és a falakon, az albumokban és a tv-készüléken azoknak a közvetett ábrázolásaival találkozunk, akik ott élnek, és akik fontosak az ő számukra. Amit megjelenítenek, az valójában ezeknek az embereknek az életrajza és identitása.
Figyelembe vehetjük továbbá ruházatunk, hajviseletünk és arcunk információs dimenzióit is, azokat a módokat, ahogyan ma kidolgozzuk a saját imázsunkat (az emberek testük alakjától a beszédükig intenzíven figyelnek azokra az üzenetekre, amelyeket ezek révén kifejezésre juttatnak, és ahogyan önmagukról vélekednek bizonyos öltözetekben, valamilyen sajátságos frizurával stb.). Néhány pillanatnyi tűnődés a divat rejtelmeiről, azokról a bonyolult módokról, ahogyan megtervezzük önmagunk mindennapi bemutatását, ráébreszti az embert arra, hogy a társadalmi érintkezésnek ma jóval nagyobb információtartalma van, mint korábban.
A leginkább figyelemreméltó azonban az utóbbi évtizedekben a robbanásszerűen növekedő változatosság, és ennek elérhetősége a nagy tömegek számára. Megdöbbentő perspektíva nyílt meg a közlés és a jelentésadás előtt. Az információnak az otthonunk, a hálószobánk legintimebb birodalmába való behatolását kiegészíti azoknak az intézményeknek a növekedése, amelyeknek az a feladatuk, hogy mindennapi életünket felruházzák szimbolikus jelentésekkel. Gondolhatunk itt a globális reklámüzletre, a kiadói birodalmakra, a divatiparra vagy az egész világot átfogó médiaügynökségekre, amelyek behozzák otthonainkba a saját életmódunk reflexióit és más életstílusok képeit, olyan alternatív célokkal látva el bennünket, amelyeket magunkévá tehetünk, elutasíthatunk vagy újraértelmezhetünk.
A kortárs kultúrát kifejezetten erősebben terheli információ, mint bármelyik elődjét. Médiumokkal átitatott környezetben élünk. Az élet lényegében szimbólumok, önmagunkról és másokról szóló üzenetek cseréje, befogadása vagy elutasítása körül forog. Ennek a jelentésrobbanásnak a felismerése az, amiből számos szerző arra következtet, hogy beléptünk az információs társadalomba. Ezek az elemzők abból a „nyilvánvaló" tapasztalatból indulnak ki, hogy a jelek tengerében élünk, jelekkel jóval inkább telített környezetben, mint bármely előbbi korban.
Paradox módon ez egyes szerzőket arra késztet, hogy beharangozzák „a jel halálát". Jelekkel bombáztatva mindenfelől, s közben önmagunkat is jelekkel „megtervezve" képtelenek vagyunk megszabadulni a jelektől, akárhová is megyünk - s ez különös módon azzal az eredménnyel jár, amit a jelentés összeomlásának nevezhetünk. Ahogy Jean Baudrillard megfogalmazza: „egyre több és több információ van, és egyre kevesebb jelentés". E felfogás szerint a jeleknek valaha referenciafunkciójuk volt (a ruhák például valamely adott státust, a politikai nyilatkozatok bizonyos filozófiát jeleztek, a tévéhírek pedig azt, ami valóban „történt"). A mai „posztmodern" korban azonban a jelek olyan elrémítő hálójába gabalyodunk bele, hogy azok már nem is ötlenek a szemünkbe. A jelek olyan sok irányból érkeznek, olyan sokfélék, gyorsan változók és ellentmondásosak, hogy jelentéshordozó erejük megfakul, elhomályosodik.
Ugyanakkor a közönség kreatív, öntudatos és reflexióra kész, olyannyira, hogy minden jelet kétkedéssel és kritikusan fürkésző szemmel fogad, s ennélfogva könnyedén átalakítja, újraértelmezi vagy elválasztja őket eredetileg szándékolt jelentésüktől. Ahogy az emberek közvetlen tapasztalatokból származó tudáskészlete csökken, nyilvánvalóvá válik, hogy a jelek többé nem egyenes és megbízható képviselői valaminek vagy valakinek. Az a felfogás, hogy a jelek valamilyen önmagukon kívüli „valóságot" képviselnek, elveszíti hitelességét. A jelek inkább önmagukra utalnak, és mint szimulációk csupán magukban állnak. Ismét Baudrillard terminológiájával élve: a jelek afféle hiperrealitást képviselnek.
Az emberek elég könnyen elfogadják ezt a helyzetet: kinevetik a pozőrt, aki valami hatáskeltés céljából öltözködik, de tudatában vannak, hogy egyébként is minden mesterkedés; szkeptikusok azokkal a politikusokkal szemben, akik a médiát és saját imázsukat ügyes PR útján „menedzselik", de elfogadják, hogy az egész ügy végül is csupán információkezelés és manipuláció dolga. Ebből az a következtetés vonható le, hogy az emberek nem igényelnek többé semmiféle valódi jeleket, mivel felismerik, hogy nincsenek többé igaz valóságok. Ilyen értelemben beléptünk a puszta „látványosságok" korába, amelyben az emberek felismerik a nekik küldött jelek mesterséges voltát („ez csak John Major a legutóbbi fotózása alkalmából", „ez a hírgyárból származik", „Jack a kemény fickót játssza"), és amelyben tudomásul veszik azoknak a jeleknek a nem autentikus voltát is, amelyeket felhasználnak önmaguk felépítésére („majd megfelelő' arcot vágok"; „itt az aggódó szülő szerepét játszottam").
Végeredményben a jelek elveszítik jelentésüket, és az emberek mindabból, amivel találkoznak, egyszerűen azt fogadják el, ami a kedvükre van (rendszerint az eredetileg szándékozottól igen eltérő jelentéssel). Ezután pedig összerakva a jeleket otthonaik, munkájuk és önmaguk számára boldogan lubickolnak azok mesterségességében, „játékosan" összekeverve különféle imázsokat anélkül, hogy bármilyen meghatározott jelentés közvetítésére törekednének - ehelyett inkább például a punk és az 1950-es évekre jellemző Marilyn Monroe-stílus kombinációjának paródiájában lelve örömet.
Az ilyen információs társadalomban tehát „olyan jelentések halmazával vagyunk elborítva, amelyeket közvetítenek hozzánk, de nincs értelmük" (Poster 1990, 63). Az így felfogott információs társadalom tapasztalati úton elég könnyen felismerhető, egy új társadalom meghatározásaként azonban még sokkal szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, mint az előzőekben vizsgált bármelyik, ettől eltérő nézőpontból kialakított társadalomkép. Mivel hiányoznak azok a kritériumok, amelyeket felhasználhatnánk az utóbbi évek szignifikációs dömpingjének kvantitatív módszerekkel való mérésére, nehéz megállapítani, hogy a posztmodernizmus olyan tanítványai, mint például Marc Poster (1990), milyen alapon tudják a jelent mint újszerű „információs móddal" jellemezhető kort leírni. Honnan tudhatnánk, ha nem a saját belátásunk alapján, hogy ma több szimbolikus kölcsönhatás megy végbe, mint azelőtt? Ha pedig nem csupán az eltérések mértékéből ítélünk, milyen alapon különböztethetjük meg ezt a társadalmat mondjuk az 1920-as évekétől? Azok, akik a „posztmodern állapotról" értekeznek, érdekes dolgokat tudnak mondani a kortárs kultúrajellegéről, de az információs társadalom világos meghatározásával feltűnően adósok maradnak.
Frank Webster (Theoriesofthe l'nformation Society - London, 1997 Routledge)
