Gyönyörű, tiszta reggel volt. A hajógyár felé sétáltam, ahol volt még elintézni valóm a hazautazás előtt. Egy repülő zúgott el a város felett. Láttam amint kidob két ejtőernyőt. Ahogy néztem az ereszkedő ejtőernyőket, hirtelen hatalmas villanás vakított el. Olyan volt, mint a magnézium fehér lángja. És ez elsöpört engem.

Nem tudtam, hogy mi történt, azt hiszem elájultam. Amikor kinyitottam a szemem koromsötét volt, semmit sem láttam. Azt gondoltam, ez a halál. Kitapogattam, hogy megvan-e mindkét lábam és tudom-e mozgatni őket. Végül a sötétség kitisztult és rájöttem, hogy élek. Amikor elült a robbanás zaja, egy gomba alakú felhőt láttam a város fölött. Kétszáz méterre találtam egy óvóhelyet. Bemásztam. Már volt ott két fiatal diák. Ők mondták, hogy súlyosak a sérüléseim. Csak ekkor jöttem rá, hogy az arcom egyik fele és mindkét karom megégett. Két óra után tovább indultam a hajógyár felé végig az elpusztult Hirosimán át.

Az összedőlt házak között megszámlálhatatlan sok test hevert szanaszét, a folyón holttestek lebegtek. Belső szervek lógtak mindenütt, nyelvek és szemek. Nem hallottam emberi hangokat. Sem beszédet, sem kiáltásokat. Csak a megégett emberek, halottak és haldoklók mindenfelé. Emlékszem egy gyermekre, aki csendben szenvedett. Nem sírt, nem voltak könnyei. A haja leégett és teljesen meztelen volt. (...)

Másnap elértem az állomást, és fel tudtam szállni egy hazafelé tartó vonatra. Azt gondoltam, a borzalmak véget értek. Miután a kórházban ellátták a sebeimet, jelentkeztem a munkahelyemen Nagaszakiban. Senki nem akart hinni nekem. "Egyetlen bomba nem pusztíthat el egy egész várost! Nyilvánvalóan megsérültél, és emiatt nem tudsz tisztán gondolkodni!" - mondta az igazgató. Ebben a pillanatban az ablakon át egy másik hatalmas villanást láttam. Az egész irodát mintha elfújták volna...

Az eredeti beszámoló a DailyMail oldalon jelent meg, magyarul Nyemcsok Éva fordításában olvashatod.