BUDAPEST, 2058.10.30. 11:23

Régebben 16. kerületnek nevezték, most 16-os zónának. Lezárt terület, nem biztonságos. Jean szerint nem is szabadna itt lennem. Gyakran hagyom figyelmen kívül a figyelmeztetéseit, pedig a barátom. Az egyetlen, akit elviselek a környezetemben. Jean egy AID, egy második generációs gépi tudat. Egy valószerűtlenül hosszú algoritmusból szőtt társ. Ennyi maradt vénségemre.

Erre gondolok, és figyelem, ahogy a viharos szél az esőcseppeket szétkeni a szélvédőn, megkorbácsolja a közeli romos épület repedéseibe kapaszkodó korcs növényeket. Aztán visszarohan hozzám vad lendülettel, de úgy, hogy még a drón is beleremeg. Újra és újra, fáradhatatlanul. Időjárási anomáliának számított volna még húsz évvel ezelőtt, de manapság már teljesen megszokott a természetnek ez az őrjöngése. Én is csak azért vagyok ingerült, mert így nem hagyhatom el az utasfülkét. Az önvezető asszisztens jelez, hogy a kinti hőmérséklet rohamosan csökken, és erősödik a szél. Biztonságosnak ítéli a repülést, de a jóváhagyásomra van szüksége, mielőtt visszarepít a városba. Jean bezzeg nem bajlódna ilyesmivel. Az első adandó alkalommal felszállt volna, vagy épp ellenkezőleg, a vihar elmúltáig meg se mozdul. Amilyen kedve van éppen. Ebből a szempontból nem feltétlen találó, hogy egy régi vicc inasáról neveztem el. Eléggé csökönyös. Öntörvényű, és sohasem bizonytalan. Ezért is lettünk barátok.

Közben a horizont már egészen olyan, mint valami véraláfutás, amiből a vihar folyamatosan cibálja elő a villámokat. Ideje indulni. Nagyjából negyed óra az út vissza a belvárosba. Alattam elmosódik az elmúlással küzdő kerület, csak az egykori M3-as rajzolódik ki a szürke épületek foltjai közül. Ócska, 30-40 éves teherautók hajtanak rajta, halványan látszik a narancssárgán villogó fényük. Sose értettem, kinek jeleznek velük, hiszen önvezető járműveken kívül senki nem használhatja az autópályát. Talán nem is veszélyre figyelmeztetnek, hanem segélykiáltás. Hátha megkönyörül rajtuk valaki, és megpihenhetnek végre egy roncstelepen. Ostobán hangzik, de szánalmat ébresztenek bennem. Ezek a monstrumok cipelik hárommillió ember napról napra újratermelődő hulladékát a város szélén elterülő szemétbányába. Ott aztán megkezdődik a peremlakók részéről az az illegális, élettel összeegyeztethetetlen körülmények közötti rabszolgamunka, ami során a még használható dolgokat kinyerik a kidobott készülékekből. Nem értek hozzá, de azt hiszem, aranyat és ezüstöt is. Mintha csak a középkorban élnénk. Az orgazdák aztán átveszik tőlük, rendszerint élelmiszercsomagokért. Persze nem titok ez, mindenki tudna róla, ha nem dugná a képét a nyomorult VR maszkja mögé.

Hirtelen egy széllökés megdobja az utasfülkét. A Falhoz közeledve lejjebb kell ereszkedni az ellenőrzési ponthoz. Pár pillanat múlva megkapom a zöld jelzést, és a drón nagyjából fél méterre a földtől besorol egy kékesen derengő útra. Rengetegen vannak, lassan araszol a sor az Andrássy úton. Mindenki védett helyre igyekszik, mielőtt ideér a vihar. Az egyetlen beültetésem egy apró hallásjavító implant, ezen hallgatom az időjárásjelentést. A legújabb kutatások szerint mentális zavart okoz, ha az ember túl sok hangot enged így be a fejébe. Én megmondtam volna ezt bármiféle kutatás nélkül is, miért nem engem kérdeztek? A rossz híreket egy kellemes, megnyugtató női hangra bízták. A Budapesttől északkeletre kialakult vihar orkán erejű széllel fog lecsapni.

Talán mégsem csak a szokásos vihar, talán most lesz vége mindennek, gondolom. De azért előtte ennék még valami finomat. Mintha csak kitalálta volna a gondolatomat, egy óriási digitális épülethálón a Bank of China reklám hirtelen óriási Mosa Burgerre vált. Nagy kedvencem, és 100%-ban szintetikus húsból készül. Igazi marhából megfizethetetlen lenne, Észtországban pedig, ahol elsőként tiltották be a húsfogyasztást, meg is büntetnének. Különös világ az is. A fiam 10 éve él kint a családjával, sokat mesél a balti kistigrisről. Az IT szuperhatalomról, amelyik három nap alatt térdre kényszerítette Moszkvát kiberbomba támadásaival a balti háború során.

Egy teljesen jellegtelen beton-üveg falanszter 18. emeletén lakom. Semmi okom panaszkodni. 24 órás orvosi ügyelet, minden lakó számára ingyenes közösségi drónhasználat. A házban saját energiaforrás révén a világítás és az adathálózat akkor is garantált, ha a városi energiaellátásban gondok akadnának. A drón egészen a fedett parkolóig hoz, innen a lift csak pár lépés. Fiatal fiú és lány préseli még át magát az ajtón az utolsó pillanatban. Csuromvizesek és megállás nélkül nevetnek. Rólam tudomást sem vesznek. Gondolom, elég magas lehet a vásárlóerejük, mert a lift hátsó falán egy pillanat múlva reklám indul. Talán az egyikük ruhája, ékszere vagy valami agyukba nyomott szenzor jelzett. Félig takarom a felületet, de hiába nyújtogatja a lány olyan látványosan a nyakát, eszem ágában sincs arrébb állni. Nagyon nem ilyennek terveztem a napomat, ez pedig előhozza a legrosszabb mogorva énemet. Borzalmasan érzem magam. Már előre hallom, ahogy Jean tukmálni kezd rám valami neurotranszmitter termelődést stimuláló szemetet.

Kilépek a liftből, végigmegyek a lehangoló folyosón. A szürke betonfal matt és csiszolt négyzetekre osztott, csak egy halványzölden világító csík húzódik rajta egészen az ajtómig. A tervezők semmit sem bíztak a véletlenre, ha akarnám, se tudnám eltéveszteni, hol lakom. Az ajtó anélkül nyílik ki előttem, hogy hozzáérnék. Mikor belépek, hatalmasat mennydörög az ég. A vihar elérte a várost.

BUDAPEST, 2058.10.30. 19:07

A lakásom egyszerű, tele régi bútorokkal, és néhány high-tech berendezéssel, amiről alig tudom, hogyan működik. Hiába kötöm a fiam lelkére, mindig meglep valamivel. Legutóbb egy gasztro-printerrel. Bekapcsolni sem tudom.

A vihar estére kitombolta magát, lassan szemerkélő esőt hagyott csak maga után. A hálószoba ablaka előtt állok kedvetlenül. 10 perce vagy 10 órája. De lehet, hogy már 10 éve. Az üvegen repedés fut végig, egy esőcsepp kúszik rajta egyre lejjebb. Folyamatosan kapom a rendszerüzeneteket a cseréről, én pedig nem győzöm törölni őket. Egyáltalán nem zavar, nagyon jól elvagyok ezzel a repedéssel. Szeretem a szabálytalan dolgokat, amikre nem lehetünk hatással. Elfogadom, ha valami hibás, kopott. Hogy a dolgok megtörténnek maguktól, még ha nem is úgy, és nem akkor, amikor akarom. 82 év alatt az ember megtanul elfogadni. Majdnem mindent.

Emma imádta a vihart, a szakadó esőt. Ő úgy mondaná, vészjósló idő. Azt mondaná, menjünk sétálni, vihar után a legjobb a levegő. És mosolyogna ellentmondást nem tűrve, és húzna maga után, mielőtt bármi kifogással élhetnék. A 2043-as HP-X járvány alatt vesztettem el. A vírus 2 és félmilliárd áldozatának egyike volt.

Különös az emberi emlékezet. Az elmém szinte mindent kitörölt abból az időből. Pontosabban az Emmával együtt töltött hosszú évek sokkal élesebben vésődtek be, mint a járvány, vagy a pusztítást követő évek. Pedig az egész Európai Szövetség, az egész világ az életben maradásért küzdött. Először egymás ellen, a felelősséget hárítva, aztán sok kormány, mint ahogy Magyarország is, teljes elszigeteltségben. Végül a rengeteg szenvedés győzött az ostoba gőg felett. Elkeseredett és minden addiginál reménytelenebb harc volt. Nem véletlenül beszélnek azóta új időszámításról. Egy új korszakról, amiben az ember, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokban, az Orosz Unióban, Kínában vagy bárhol máshol él, valóban elhiszi, hogy nem mi vagyunk ennek a bolygónak az urai.

Ezek a dolgok nem voltak olyan régen, de számomra elszürkültek azok az évek. Az azóta eltelt idő pedig nem számít már annyira. Így talán érthető, ha nem különösebben zavar egy repedés az ablaküvegen.

Ahogy bámulok kifelé az ablakon, megakad a szemem egy szemközti épület digitális reklámján.

Jobbak, mint mi, de nem jobb, mint te.

Egy szervezet hirdetése, akik a mesterséges intelligencia nagyobb szabadságáért kampányoltak az európai bíróságokon.

- Itt vagy, Jean?

Rekedten dörmögök bele a szoba sötétjébe. Újraolvasom a reklámszlogent, de nem igazán értem továbbra sem. Aztán észbe kapok, és lekapcsolom a Smart hálózatot a lakásban. Biztos, ami biztos. Elvégre Jean egy bújtatott barát.

- Igen, itt vagyok.

- Szerinted mit akar mondani a Jingshen Robotics az új reklámban?

Rövid csönd következik. Régebben azt hittem, Jean csak el akarja velem hitetni, hogy elgondolkodik, hogy a társalgás ritmusa még emberibb legyen. De nem. Jean egy vén, komótos gépi tudat.

- Talán meg akar nyugtatni, hogy a negyedik generációs mesterséges intelligencia nem vetélytárs egy ember számára.

- Ostoba egy megfogalmazás.

- Valahogy meg kell nyugtatni benneteket, mielőtt teljesen leigázzuk az emberiséget.

- Nagyon vicces - morgok magamban, pedig tényleg viccesnek találom.

- Valami nincs rendben?

- De. Értem a viccet.

- Nem arra gondolok. Nem volt jó napod?

- Nem igazán.

- Lehet, a szerotonin szint növelés…

- Nem, Jean. Nincs szükségem semmire.

- Tudom.

Jean egészen elképesztő személyiség. Nem feltétlen akar mindig a kedvemben járni, de valahogy mégis mindig sikerül neki. Honnan is tudná, hogy mire van szükségem, vagy mire nincs? Én sem vagyok tisztában ezzel. És akkor azt mondja, tudom.

- Jean, te emlékszel Emmára?

- Igen, ő a feleséged.

- Szerettem volna ma találkozni vele.

Mindketten elhallgatunk. Hosszúra nyúlik a csönd. A távolból megint mély morajlás hallatszik. Talán csak a város vett egy utolsó nagy levegőt. Így alszom el az ablak előtti karosszékben. Várva, hogy a vihar visszaforduljon, hogy a vészjósló idő karon ragadjon, húzzon maga után a szakadó esőbe.