Amikor azok a városok kerülnek szóba, melyeknek Isten hátat fordított, valószínűleg sokunknak Pripjaty ugrik be elsőre. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa óta elnéptelenedett város sok fotóst és filmest megihletett, mi most az ukrán szellemvároson kívül vesszük sorra a hasonló 'kegyvesztett' helyeket.

Namie, Tomioka (Japán, Fukushima prefektúra) Hirosima és Nagaszaki mellett - bár más köntösben, de mégis - az atomfenyegetettség harmadik monumentuma 2011 óta a Fukushima prefektúra. Az evakuálás a térség 20km-es körzetében lévő valamennyi településre kiterjedt. Döbbenetes végigjárni a körzetet a Google StreetView szemével, és látni a katasztrófa utáni romokat. Furcsa, hogy talán nem is a pusztítás kézzelfogható nyomai a legnyomasztóbbak, hanem a parttól távolabbi települések, ahol első ránézésre minden rendben van, de rövid barangolás után az elnéptelenedett, gazzal felvert kertek látványa egyre inkább Silent Hill-re emlékeztet.

photo by Greg Baker

Hashima (Japán, Nagasaki prefektúra) Avagy más néven Gunkanjima (Csatahajó-sziget), nevével ellentétben nem katonai létesítményt takar, hanem egy csatahajó formájú szigetet. Az 1800-as évek végén kezdett betelepülni, amint a Mitsubishi cég hatalmas szénlelőhelyet talált a tengerfenék alatt. Hashima már 'fénykorában' is lehangoló helynek számított, gondoljunk csak bele milyen élete lehet egy 160x480 méteres (!!!) betonfalanszter 5000 bányászának, akik iszonyatos körülmények között rabszolgaként tengetik életüket. "A zömmel erkély nélküli modern betonból összezsaluzott épületek minden díszt, humánumot nélkülöztek. A sivár lakótéglalapokat olyan szűk sikátorok választották el egymástól, hogy a szigeten egy négyzetméternyi zöld felület sem maradt. - http://falanszter.blog.hu" A nyomorúság 1974-ben ért véget, mikorra a kőolaj mellett a szénbányászat gazdaságtalanná vált. Hashima szinte az egyik napról a másikra elnéptelenedett, a sziget azóta lakatlan. tovább, ha érdekel

photo by Sébastien Tixier

Norilszk (Oroszország, Szibéria) Az eddig említett városokkal ellentétben Norilszk egyáltalán nem néptelen. Bár életnek talán túlzás nevezni a mindennapokat a 270 napos, istentelenül hideg télben, ami alatt 6 hétig nem kel fel a nap. Az enyhülés sem túl szívderítő, mivel a levegőbe kerülő kén-dioxid miatt a tavasz savas esőkkel köszönt be. A nikkel-kohóknak köszönhetően 50km-es körzetben nincs egy élő fa sem. A toxikus fémek (nikkel, kobalt, ólom) és mérgező palládium bányászatához 170ezer szerencsétlen munkásra van szüksége Norilszk rég elavult ipari komplexumának (ami az 1930-as évek munkatáborainak köszönhetően 16ezer elítélt életébe került). tovább, ha érdekel

photo by airguide.livejournal

Alang (India, Bhavnagar állam) Bár szokás a legnagyobb hajótemetőként a mauritániai Nouadhibou kikötőt említeni, a leglehangolóbbak között a Csontvázpartot Namíbiában, számomra Alang monumetális méretével (a világ bontásra ítélt hajóinak 50%-a ér itt révbe) és végtelenül lehangoló, disztópikus hangulatával minkét címet elnyerte. A helyi hajóbontók embertelen körülmények között, szinte kézzel kénytelenek a gigantikus hajókat szétbontani, kitéve magukat a mérgező anyagoknak és mindennapos baleseteknek. A part 1983 előtt érintetlen volt, a környezetszennyezés azóta felbecsülhetetlen mértékű. tovább, ha érdekel

Tawergha (Líbia, ) Az egykor 30.000 lelket számláló város 2011 augusztusában a líbiai polgárháború etnikai tisztogatásának köszönhetően teljesen elnéptelenedett. A fekete bőrű lakosság a Kadhafi-ellenes erők elől menekülttáborokba kényszerült, ahol továbbra is folyamatos terror alatt éltek. Egykori otthonaikat a misztrátai felkelők kifosztották és elpusztították. Az üldöztetésnek egyes becslések szerint 1300 áldozata volt.

photo © AP

Lora Zombie 1990-ben született az orosz Voronyezs-ben. Művészi vénái már gyerekkorában elpattantak, autodidakta módon tanult festeni. Képein a street-art és grunge folyik össze - szó szerint - mással nehezen összetéveszthető egyedi hangulatban. Festményein a gyermeki naivitás és erotika éppúgy megfér egymás mellett, mint a szuperhősök, punkok és panda macik. Mi most a blog témájához kapcsolódó képei közül válogattunk.

lorazombie.com

Egyre több és több információ van,
és egyre kevesebb jelentés
Jean Baudrillard

(...) Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a társadalomban cirkuláló információk mennyisége. Egyszerűen sokkal több információval találkozunk, mint azelőtt valaha is. A televízió már több mint 30 éve elterjedt Nagy-Britanniában, (a cikk megírásakor 1997-et írtak! - postmode) ma azonban a műsorokat már 24 órán keresztül közvetítik, és az emberek nézhetik a televíziót reggeltől kezdve másnap hajnalig. Egyetlen, közvetítési szünetekkel működő csatornától mára már négy műsorközlő csatornáig jutottunk el (és hamarosan beindul egy ötödik is). És ezenkívül már rendelkezésünkre állnak a videotechnológiák, a kábeles és műholdas csatornák, sőt az olyan számítógépes információs csatornák is, mint például a teletext. Ma helyi, országos és nemzetközi szinten egyaránt sokkal több rádióműsort készítenek, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt. Továbbá a rádiók már nemcsak a nappali szobákban működnek, hanem mindenütt, az autókban, az irodákban és - a walkman megjelenése óta - valóban mindenütt.

Reality by Eran Fowler

A filmek hosszú ideig fontos részét alkották az emberek információs környezetének, ám ma a mozik tényleges látogatottsága lényegesen csökkent. Maguk a filmek viszont ma sokkal jobban elterjedtek, mint valaha: a mozik mellett sugározzák őket a televíziós csatornák, hozzájuk juthatunk a videokölcsönzőkből, és olcsón megvásárolhatók az áruházláncok polcairól.

Ha bármelyik utcán végigsétálunk, szinte lehetetlen nem észrevenni a különféle hirdetéseket, a plakátokat és az üzletek kirakatait. Ezenkívül a rádió, a magnetofonkazetták és kompaktlemezek egyre több és több zenét, költészetet, drámát, humort és oktatási anyagot közvetítenek a nagyközönséghez. Az újságok szintén mindenütt elérhetők, és jó néhány új kiadvány kerül a postaládánkba. Naponta kapjuk a nem kívánt, reklámtartalmú üzeneteket...

Mindez azt a tényt bizonyítja, hogy médiával terhelt társadalomban élünk, ám világunkba az információs jegyek még mélyebbre behatoltak, mint amennyire azt a médiarendszerek rövid felsorolása jelezheti. Az ilyenfajta számbavétel azt mutatja, hogy új médiumok vesznek körül bennünket, olyan üzenetekkel elárasztva mindnyájunkat, amelyekre tetszésünk szerint válaszolhatunk vagy nem válaszolhatunk. Valójában azonban az információs környezet még ennél is sokkal intimebbé, még inkább részünkké vált. Gondoljunk csak például a telefonra, amely ma az emberek túlnyomó többségének rendelkezésére áll. Teljes mértékben nélkülözhetetlen mindennapi életünk megszervezéséhez. Ilyen információs technológiák nélkül csak a legnagyobb nehézségek árán tudnánk élni (bár a kommunikációs berendezéseket nélkülöző kisebbségnek még ma is ez a sorsa). Vegyük figyelembe továbbá, hogy gyakorlatilag minden családban van legalább egy fényképezőgép, amelyet a fontos események (házasságok, születésnapok, ünnepek) megörökítésére használnak. Egyre többünknek van videokamerája is, amellyel mindezeket még kézzelfoghatóbban tudjuk rögzíteni.

Lépjünk be ma bármelyik otthonba, és a falakon, az albumokban és a tv-készüléken azoknak a közvetett ábrázolásaival találkozunk, akik ott élnek, és akik fontosak az ő számukra. Amit megjelenítenek, az valójában ezeknek az embereknek az életrajza és identitása.

Figyelembe vehetjük továbbá ruházatunk, hajviseletünk és arcunk információs dimenzióit is, azokat a módokat, ahogyan ma kidolgozzuk a saját imázsunkat (az emberek testük alakjától a beszédükig intenzíven figyelnek azokra az üzenetekre, amelyeket ezek révén kifejezésre juttatnak, és ahogyan önmagukról vélekednek bizonyos öltözetekben, valamilyen sajátságos frizurával stb.). Néhány pillanatnyi tűnődés a divat rejtelmeiről, azokról a bonyolult módokról, ahogyan megtervezzük önmagunk mindennapi bemutatását, ráébreszti az embert arra, hogy a társadalmi érintkezésnek ma jóval nagyobb információtartalma van, mint korábban.

A leginkább figyelemreméltó azonban az utóbbi évtizedekben a robbanásszerűen növekedő változatosság, és ennek elérhetősége a nagy tömegek számára. Megdöbbentő perspektíva nyílt meg a közlés és a jelentésadás előtt. Az információnak az otthonunk, a hálószobánk legintimebb birodalmába való behatolását kiegészíti azoknak az intézményeknek a növekedése, amelyeknek az a feladatuk, hogy mindennapi életünket felruházzák szimbolikus jelentésekkel. Gondolhatunk itt a globális reklámüzletre, a kiadói birodalmakra, a divatiparra vagy az egész világot átfogó médiaügynökségekre, amelyek behozzák otthonainkba a saját életmódunk reflexióit és más életstílusok képeit, olyan alternatív célokkal látva el bennünket, amelyeket magunkévá tehetünk, elutasíthatunk vagy újraértelmezhetünk.

A kortárs kultúrát kifejezetten erősebben terheli információ, mint bármelyik elődjét. Médiumokkal átitatott környezetben élünk. Az élet lényegében szimbólumok, önmagunkról és másokról szóló üzenetek cseréje, befogadása vagy elutasítása körül forog. Ennek a jelentésrobbanásnak a felismerése az, amiből számos szerző arra következtet, hogy beléptünk az információs társadalomba. Ezek az elemzők abból a „nyilvánvaló" tapasztalatból indulnak ki, hogy a jelek tengerében élünk, jelekkel jóval inkább telített környezetben, mint bármely előbbi korban.

Paradox módon ez egyes szerzőket arra késztet, hogy beharangozzák „a jel halálát". Jelekkel bombáztatva mindenfelől, s közben önmagunkat is jelekkel „megtervezve" képtelenek vagyunk megszabadulni a jelektől, akárhová is megyünk - s ez különös módon azzal az eredménnyel jár, amit a jelentés összeomlásának nevezhetünk. Ahogy Jean Baudrillard megfogalmazza: „egyre több és több információ van, és egyre kevesebb jelentés". E felfogás szerint a jeleknek valaha referenciafunkciójuk volt (a ruhák például valamely adott státust, a politikai nyilatkozatok bizonyos filozófiát jeleztek, a tévéhírek pedig azt, ami valóban „történt"). A mai „posztmodern" korban azonban a jelek olyan elrémítő hálójába gabalyodunk bele, hogy azok már nem is ötlenek a szemünkbe. A jelek olyan sok irányból érkeznek, olyan sokfélék, gyorsan változók és ellentmondásosak, hogy jelentéshordozó erejük megfakul, elhomályosodik.

Ugyanakkor a közönség kreatív, öntudatos és reflexióra kész, olyannyira, hogy minden jelet kétkedéssel és kritikusan fürkésző szemmel fogad, s ennélfogva könnyedén átalakítja, újraértelmezi vagy elválasztja őket eredetileg szándékolt jelentésüktől. Ahogy az emberek közvetlen tapasztalatokból származó tudáskészlete csökken, nyilvánvalóvá válik, hogy a jelek többé nem egyenes és megbízható képviselői valaminek vagy valakinek. Az a felfogás, hogy a jelek valamilyen önmagukon kívüli „valóságot" képviselnek, elveszíti hitelességét. A jelek inkább önmagukra utalnak, és mint szimulációk csupán magukban állnak. Ismét Baudrillard terminológiájával élve: a jelek afféle hiperrealitást képviselnek.

Az emberek elég könnyen elfogadják ezt a helyzetet: kinevetik a pozőrt, aki valami hatáskeltés céljából öltözködik, de tudatában vannak, hogy egyébként is minden mesterkedés; szkeptikusok azokkal a politikusokkal szemben, akik a médiát és saját imázsukat ügyes PR útján „menedzselik", de elfogadják, hogy az egész ügy végül is csupán információkezelés és manipuláció dolga. Ebből az a következtetés vonható le, hogy az emberek nem igényelnek többé semmiféle valódi jeleket, mivel felismerik, hogy nincsenek többé igaz valóságok. Ilyen értelemben beléptünk a puszta „látványosságok" korába, amelyben az emberek felismerik a nekik küldött jelek mesterséges voltát („ez csak John Major a legutóbbi fotózása alkalmából", „ez a hírgyárból származik", „Jack a kemény fickót játssza"), és amelyben tudomásul veszik azoknak a jeleknek a nem autentikus voltát is, amelyeket felhasználnak önmaguk felépítésére („majd megfelelő' arcot vágok"; „itt az aggódó szülő szerepét játszottam").

Végeredményben a jelek elveszítik jelentésüket, és az emberek mindabból, amivel találkoznak, egyszerűen azt fogadják el, ami a kedvükre van (rendszerint az eredetileg szándékozottól igen eltérő jelentéssel). Ezután pedig összerakva a jeleket otthonaik, munkájuk és önmaguk számára boldogan lubickolnak azok mesterségességében, „játékosan" összekeverve különféle imázsokat anélkül, hogy bármilyen meghatározott jelentés közvetítésére törekednének - ehelyett inkább például a punk és az 1950-es évekre jellemző Marilyn Monroe-stílus kombinációjának paródiájában lelve örömet.

Az ilyen információs társadalomban tehát „olyan jelentések halmazával vagyunk elborítva, amelyeket közvetítenek hozzánk, de nincs értelmük" (Poster 1990, 63). Az így felfogott információs társadalom tapasztalati úton elég könnyen felismerhető, egy új társadalom meghatározásaként azonban még sokkal szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, mint az előzőekben vizsgált bármelyik, ettől eltérő nézőpontból kialakított társadalomkép. Mivel hiányoznak azok a kritériumok, amelyeket felhasználhatnánk az utóbbi évek szignifikációs dömpingjének kvantitatív módszerekkel való mérésére, nehéz megállapítani, hogy a posztmodernizmus olyan tanítványai, mint például Marc Poster (1990), milyen alapon tudják a jelent mint újszerű „információs móddal" jellemezhető kort leírni. Honnan tudhatnánk, ha nem a saját belátásunk alapján, hogy ma több szimbolikus kölcsönhatás megy végbe, mint azelőtt? Ha pedig nem csupán az eltérések mértékéből ítélünk, milyen alapon különböztethetjük meg ezt a társadalmat mondjuk az 1920-as évekétől? Azok, akik a „posztmodern állapotról" értekeznek, érdekes dolgokat tudnak mondani a kortárs kultúrajellegéről, de az információs társadalom világos meghatározásával feltűnően adósok maradnak.

Frank Webster (Theoriesofthe l'nformation Society - London, 1997 Routledge)

Most pedig következzék a kijevi Vladimir Tkach, aki az ukrán 4A Games színeiben szórt meg bennünket a METRO 2033 világához készített karakterekkel. Ha nem ismered a világérés utáni Moszkva túlélőinek öltözködési szokásait, ezek a képek talán körvonalazzák, hogy luxusdivat kissé megváltozik majd a mostanihoz képest.

"Ül az ember az őrhelyén. Melegszik a tűznél. És egyszer csak azt hallja, hogy az alagútból - valahonnan a mélyből - ritmikus, tompa dobogás hallatszik. Előbb csak halkan, aztán egyre közelebbről és hangosabban ... és hirtelen rettenetes, nyomasztó üvöltés, már egészen közel... Nagy riadalom támad. Mindenki felpattan, a homokzsákokat, a ládákat, amelyeken ültek, torlasznak egymásra dobálják, hogy legyen hol elrejtőzni, és a parancsnok teli torokból, a hangszálait nem kímélve kiáltja: Riadó! Az állomásról rohan segíteni a tartalék, háromszáz méteren leveszik a védőburkolatot a géppuskáról, itt pedig, ahol a fő csapást kell fogadniuk, az emberek a földre vetik magukat, a zsákok mögé, ráemelik a gépkarabélyaikat az alagút torkára, céloznak... Végül, kivárva amíg a démonok teljesen közel érnek, felkapcsolják a reflektort, és a fényben láthatóvá válnak a furcsa, lázálomszerű alakok. Hideg futkos az ember bőrén, szeretne felugrani és elrohanni, eldobni a gépkarabélyt, otthagyni a bajtársait, mindent otthagyni a fenébe csak menekülni... A reflektor a lidérces teremtmények pofájára irányul, hogy a vakító fény a pupillájukba marjon, de még csak nem is hunyorognak, nem tartják maguk elé a kezüket, hanem tágra nyílt szemmel néznek bele a reflektorba, és ütemesen jönnek, jönnek csak jönnek előre... De van-e egyáltalán pupillájuk?" (Dmitry Glukhovsky - METRO 2033)

Rayce Bird Idahoban él, maszkmester és tetováló művész. Az Egyesült Államok 16. elnökét formázó sorozata arra ösztönzött minket, hogy Lincoln bölcs gondolatait megosszuk veletek. Kellemes elmélyülést.

A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.

Amerikát soha nem fogja legyőzni külső ellenfél. Ha elbukunk és elveszítjük szabadságunkat, az azért lesz, mert elpusztítjuk saját magunk.

Ha kétszínű lennék, ezt az arcomat viselném?

Minden sörösdoboz életében eljön az a boldog-szomorú pillanat, mikor beteljesíti sorsát. De azt minden okos kismókus tudja, hogy a vég egyben valami újnak is a kezdete. Íme egy nagyszerű felhasználási módja egy üres sörösdoboznak. Fejleszti a kézügyességet, kevesebb a szemét, és egy arra alkalmas pillanatban akár az életedet is megmentheti. Készítsd el üres perceidben, egy próbát megér!

És persze gondoltunk a hölgyekre is, hiszen számukra talán még fontosabb, hogy meleg ételt fogyasszanak. Neszeszerükből előbb-utóbb előkerül majd üres krémes tégely, amit nagyszerűen tudnak majd újrahasznosítani.