Bár a túlélési esélyeket a művészi érzékenység alig tudja növelni, mégsem a múzsák lesznek a világvége igazi áldozatai. A legsötétebb idők és borzalmak maradandó alkotásokat szülnek, úgy látszik a kataklizmák különösen kedveznek a kreativitásnak. Annak ellenére, hogy kevés költőre illik a vátesz szerep, azért becsüljük meg köteteiket azelőtt, hogy tüzelőanyagként végeznék szükség idején.
Ebben a posztban Georg Heymre emlékezünk, akit kivételes tisztánlátása és tetszeni nem akaró stílusa miatt emelünk ki kortársai közül. 24 évet élt, 1912-ben a Havel folyó vizébe fulladt. Akkoriban még elképzelhetetlen rémálomnak tűnt csupán, hogy az emberiség valaha is maga ellen fordulhat, de az apokalipszis bűze nemsokára mégis belengte Európát.
'A Berlin utcáin és kávéházai között csatangoló ismeretlen diák az irodalomban az elsők között ismerte fel az első világháborút megelőző korszak bomló világának minden ürességét, ostoba önteltségét, képmutatását, a fölényes biztonságérzet mögött rejtőző káoszt és félelmet. Makacsul prófétálta a városszörnyetegek pusztulását, hogy milyen jövőbelátó szemmel, azt csak a következő nemzedékek tudták meg, akik túlélték ezeket a városokat.'
artwork by Luca Cauchi
Georg Heym: Umbra Vitae (részlet)
Maga előtt vesztett létét keresve
Öngyilkos-horda hajolgat az éjben
Északra, délre, nyugatra s keletre,
Csontkarjaival port seperve széjjel
Porhoz hasonlók, mely leülepedne percre.
Hajuk már hullik vén utakra.
Hogy meghalljanak ugranak sietve,
S mezőben holt fejjel feküsznek alva,
S még néha ránganak. Körülöttük állva
Vakon az állatok, hasukba döfnek
És holtan kinyúlnak, zsálya
És kóró alá temetve a földbe
