Christophe Dessaigne a dél-franciaországi Perpignanból örvendeztet meg bennünket digitális fotómontázsaival. Képein posztapokaliptikus királyságok elevenednek meg előttünk; egyszerre költőiek és félelmetesek, mélyből jövő, távoli és kimérikus látomások a világvégéről.
Ránézésre alig van különbség a két bizarr szépség között. Mindkettő általában matt feketére festett, a rozsdamentesítést hírből sem ismerő motor egy roncstelep alkatrészeiből összelopkodva. Kicsit közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy ez csak az egyikre igaz.
A patkány motor (Rat bike) esetében a koncepció a következő: a lehető legkevesebb pénz ráfordításával a lehető legtovább tartsd életben a motorodat úgy, hogy azért a minimális üzemeltetési feltételeknek megfeleljen. Nem kell tekintettel lenned rá, hogy az elhasznált elemeket eredetiekkel pótold, erre sok esetben nincs is lehetőséged. A lényeg pont az, hogy abból barkácsolsz amit találsz. A végeredmény így leginkább egy világégés utáni gépet idézi, ami már csak nyomokban emlékeztet az egykor gyártósorról legurult motorra.
A túlélő motor (Survival bike) ezzel szemben gondos tervezés, értő kezek munkájának eredménye. A leharcolt külső csak látszólag kelti az útszéli kényszermegoldások benyomását. Míg a patkánynál a megjelenés eredmény, a túlélőnél szempont.
A határok és tónusok persze elmosódhatnak, az átfedések miatt nem mindig egyszerű különbséget tenni közöttük. Ilyen lehet, amikor a Koldus és királyfi történetét apokaliptikus díszletek között adják elő motorokkal.
Ha érdekel a téma: www.mattblackrat.com
'Grandma Lucy' is a unrealized Luxembourg film project.
It was planned to be an apocalyptic horror movie about an old creepy female creature that tries to kill everybody in a destroyed world.
A szezonvégi kiárusítás mindig darabokra szedi az embert!
Valahol a pusztaság közepén, egy roncstemető mellett áll Greg Lauren bárja. Kopott falai között kiszolgált asztalok és jobb napokat látott terítékek várják a vendégeket. Senkit sem zavarnak a csorba csészék, lepattogzott zománcú bádogbögrék. Nem számít, hogy a ruhák felett is rég eljárt az idő. Az idő egyáltalán nem számít ezen a helyen. Mert itt mindenki boldog. Nem tudni hogyan hullt darabjaira a világ, de talán nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy átéld a pillanatot. Ha erre nem vagy képes, az örökkévalósággal sem mész majd semmire.
Greg Lauren egy különös bár mindennapjaiba enged bepillantást, miközben jelenetről jelenetre bontakozik ki előttünk egy valaha volt szerelem emléke. Mindez olyan környezetben, ami már önmagában is megért volna egy rövidfilmet. Nem véletlenül, hiszen a visszaemlékezés minden apró részletének jelentősége van: a megkopott környezet nagyon erős hangulatot áraszt, így az alig tíz perces film végére úgy érezzük, története és múltja van minden elhasznált tárgynak és rongyosra hordott ruhadarabnak. Az egyszerre szép és lehangoló, szomorú és vidám képek egybemosódása feledteti velünk, hogy voltaképpen egy divatbemutató nézői vagyunk, és pont ebben áll számomra a FALL zsenialitása.
A ruhák a hagyományos divatfilmek öncélú magamutogatása nélkül kerülnek bemutatásra. 'Festő vagyok, aki aztán valahogy megtanult varrni' - állítja magáról Greg. Én személy szerint örülök, hogy az ecset mellé tűt és cérnát is tett a túlélő csomagjába. A kollekció elegáns, bár viharvert darabjai egykori szépségüktől megfosztva, lerongyolódva őrzik méltóságukat. A bártulajdonost megformáló Marc Forster otthonosan mozog ebben a világban - úgy látszik a World War Z rendezőjeként képtelen elszakadni a posztapokaliptikus romantikától. A szerelmét alakító Sarah McNeilly neve a divatvilágból lehet ismerős, vagy a Shoot'er című rövidfilmből.
STREETFIRE KID | Ha a sebesség szerelmese vagy, akkor van egy jó és egy rossz hír számodra. A rossz, hogy a szűkös üzemanyagkészletek nem épp a gyorsulási versenyeknek fognak kedvezni a jövőben. A jó, hogy az M134-essel még mindig te leszel a leggyorsabb párbajhős. Percenként 2000 töltény nem tévedhet.
Nem hibáztatom a kormányt, amiért fel akartak terelni északra. De azt, hogy ilyen felelőtlen módon csinálták, és nem közöltek a lakossággal egy csomó fontos tudnivalót, ami az életben maradáshoz kellett volna... azt soha nem fogom megbocsátani.
Ha belegondolok, a média iszonyúan amatőr módon viselkedett. Csak a nagy felhajtás, tények meg sehol. Teljesen összezavarták a tévénézőket, mert igazából senki se tudta, mit kellene tenni. Nagyjából annyiban tudtak megegyezni, hogy a lakosság menjen északra. Az élőhalottak a hidegben megfagynak, ezért mi is csak a hidegben élhetjük túl a járványt. Arról senki nem beszélt, hogy tulajdonképpen merre induljunk északnak, mit vigyünk magunkkal, hogyan maradjunk életben - mindegyik zseni csak azt szajkózta ész nélkül, hogy menjünk északra. Amikor meg nem őket mutatták, kiírták ugyanezt a képernyő aljára:
Ilyeneket vittek magukkal az emberek: hajszárítót, videójátékot, laptopot. Ezeket a vackokat szerintem nem azért vitték magukkal, mert azt hitték, hogy majd használni is tudják őket. Jó, egy-két hülye biztosan azt képzelte, de úgy sejtem, a többség egyszerűen csak attól félt, hogy mire hat hónap után hazatér, kifosztják a lakását. Mi viszonylag értelmesen csomagoltunk. Meleg ruha, konyhai eszközök, gyógyszer, kötszer, és persze konzervek rogyásig. Gondoltuk, ennyi kajával elleszünk pár évig, de már odafelé elfogyott a fele. A furgonunk teteje tele volt benzineskannákkal. Apa már a Pánik első napjától gyűjtögette a benzint. Minden kútnál hatalmas torlódást láttunk, pedig a legtöbbnél ki volt írva, hogy NINCS BENZIN.
Elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadtságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő... már szeptemberben is sokan megbetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát.
Akkoriban még voltak fák. Aztán megérkezett a második és a harmadik hullám, és az emberek már a faleveleket meg a földben maradt csonkokat is elégették, meg mindent amit találtak. A műanyag és gumi szaga elég rossz volt, belement a hajunkba, még a szánkban is éreztük a füst borzalmas ízét.
Az első hónap után, amikor már fogytán volt az élelmünk, egyre rövidültek a nappalok és a hőmérséklet is kezdett csökkenni, az emberek is egyre bunkóbbak lettek. Megszűntek a tábortüzek, nem volt több közös főzés, se éneklés. A tábor úgy nézett ki, mint a disznóól. Már senki nem szedte fel maga után a szemetet. Elszabadultak az indulatok, egyre több verekedést láttunk.
Aztán már csak akkor fogtunk össze, amikor megjelentek a holtak. A harmadik hullámot követték. Többnyire egyedül vagy kisebb falkákban. Két-három naponta találkoztunk velük. Ilyenkor valaki benyomta a riasztóját, mire mindenki előmászott, és közösen végeztünk a betolakodókkal. Aztán amint letudtuk a dolgot, megint egymásnak estünk.
Az volt az első szürke tél, amikor a levegőben keringő mocsok már az időjárást is megváltoztatta. Azt mondják, egy része - ki tudja, mennyi - emberi maradványok hamuja volt. Azon a télen tizenegymillióan haltak meg.
Jesika Hendricks, Tájrehabilitációs program, önkéntes
Sand Lakes Tartományi Park, CAN.
RAD-X COWBOY | Hat évesen öltöztél be először kovbojnak. Még nem sejtetted, hogy az akkor még igen csak nagy kalap egyszer még jó szolgálatot fog tenni. Pedig a napsugárzás mellett akadtak jóval kellemetlenebb dolgok, így a tapadókorongos hatlövetűt is érdemes volt másikra cserélni.
